Kezdem unni, hogy az emberek kihasználnak engem. Jó vagyok arra, hogy kihívjanak sétálni, mert éppen depressziós az illető. A másik barátnőjével nem tud beszélni, mert annak az érzelmi intelligenciája nem éri el egy mályvacukorét. Vagy egy darab kavicsét. Én meghallgatom, ő is, mert mit tehetne. Társaságban az egésznek az a lényege, hogy talál pár embert, akinek az orra alá tudja dugni a seggét és ezzel egy időben a másikét nyalni. Amikor kommunikációt próbálok létesíteni a procedúra közben, csökönyös és gyerekes választ kapok, amit csak a söröm enyhén keserű íze tud elvenni. Utána jön a bűnbánás, már kész gyóntatószéknek éreztem a helyet ahol ültem.